Search

The visitors

Jöttünk, láttunk…. visszamennénk?!

Június elején útra keltünk és ellátogattunk Magyarországra. Volt ám aztán kérem szépen minden: túró rudival várás a reptéren, jó sok túró meg tejföl (és tv paprika) evés, ivászat a barátokkal, esküvő birs pálinkával, budapesti városnézés új-zélandi ismerősökkel, és egy olyan 3 hét, amit még az ellenségeinknek sem kívántunk… mert kurva fárasztó volt ám, kérem szépen! A fő attrakció drága Livi és Zoli esküvője volt, amit a férj összekötött egy kis konferenciázással, én meg vásárlással – mily meglepő. Hát, kaptunk hideget-meleget, de leginkább persze élményeket. 3 hét kevés bármire is, ha nem is mindenkivel, de sok baráttal, rokonnal sikerült egy-egy órácskát eltöltenünk (általában mulatoznunk) és apróságokkal ugyan, de mindenkit megajándékoztunk. Ez a blog pontosan azt fogja bemutatni, amit  odahaza csináltunk, amit éreztünk … és hogy jó volt-e visszajönni?! Lássuk csak!

Aki szentül meg van győződve arról, hogy a 6 órán túli repülés élmény, az egyszerűen nem normális. … vagy legközelebb tartson velünk. Kétszer átszállni, és esetünkben konkrétan 22 órát a levegőben tölteni nem egy leányálom… pláne 3 héten belül kétszer megtenni ezt a távot. Nem elég, hogy utálok repülni, de hogy pont ide sikerült költöznünk… hát én ezt a mai napig nem értem. Az Airbus A380-as kétszintes óriásgéppel utazni felemelő, pláne ha ül mellettünk  – végig – bőrdzsekiben egy ausztrál fazon és szentül meg van győződve arról, hogy azért ültették mellém, hogy megoldja helyettem az angol “Legyen Ön is milliomos!” kérdéseit. Hát, nyertünk közösen többször is egymillió fontot, meg ittunk közben nem kevés bort, de végül túléltük a hosszú utazást, bár a pénzünket sose kaptuk kézhez. Emirates-szel utazni jó, de nem olcsó. Mondjuk elviselném, ha nem arabul karattyolnának állandóan a mikrofonba, mert a frászt hozzák ránk.

Új-Zéland és Ausztrália között 3 órát, Ausztrália és Dubai (Egyesült Arab Emirátusok) között általában 14 órát, majd Dubaitól Budapestig kb. 5 órát repülünk. Igen, ez 22 óra, akárhogyis próbálom mindig lefele kerekíteni és visszafelé se lesz egy perccel sem kevesebb. Mondjuk “jó magyar szokás szerint” az átszállásos szabadidőt étkezéssel és vásárlással töltöttük. (nem igazán kedvelem a repcsis kosztot) Tény, hogy Ausztráliában nagyjából 1,5 órát, Dubaiban pedig max. 3 órát várakozunk, ami azért annyira nem is sok. Visszafele sikerült remekbe szabott exit ülésekre felárat fizetnünk, így a sztyuik ülését szemben lehajtva és lábtartónak használva a 14 órás útból az első 8-at sikeresen átaludtuk. Nem beszélve a légiutaskísérő felhozatalról, ami csupa szivárványos cuki fiúkból állt. Nincs is ezzel semmi gond, pláne hogy szerintem ilyen jó csapattal még sosem repültünk együtt! Nagyon udvariasak, kedvesek, viccesek, közvetlenek voltak, a végén már ügyet sem vetettünk a kollégák egymás közti popsi mustrájára.


Szokták mondani, hogy az első élmény minden tekintetben meghatározó. De hogy újra látni kishazánkat ilyen meglepő és megbotránkoztató volt, sosem gondoltuk volna. Pontosítok, gondoltam volna, mert a férj pontosan tudta, hogy ez lesz. Hát annak rendje és módja szerint, a fél órás késésünket behozva, szerencsésen leszálltunk, majd amit láttunk… senkinek sem kívánom. Rádöbbentünk, hogy a két ország között nem nagy, nem óriási… hanem hatalmas a különbség. Magyarország szegény, pont, legalábbis Új-Zélanddal összehasonlítva… és sajnos ennél találóbb szó nincs arra, amit az első fél óra döbbenete okozott számunkra. Az utak szarok, a tömegközlekedés hasznos, de a színvonala csapnivaló, az épületek elhanyagolva, a bevásárlóközpontok üresek…. és még sorolhatnánk. Úgyhogy az első egy hét nálam azzal telt, hogy próbáltam belerázódni a magyar dolgokba, több kevesebb sikerrel.

A férj az első hetet Németországban töltötte, távol tőlem (de jó is volt neki), majd hazaérkezvén elhúztuk a bélésünket egy laza három napos wellness hétvégére. Jajj de hiányzott! Oké, tudom, itt van nem messze (a házunktól egészen pontosan 285 km-re) a jó büdi Rotorua, de azért az nem ugyanaz és nem annyira olcsó, mint odahaza. Mert öröm volt ám átszámolgatni a forintos árakat új-zélandi dollárra, néha számunkra nevetséges összegeket költöttünk el.

A legnagyobb különbség persze a humán oldal volt. Az emberek, a szomorúság, a búbánat, a mosolyszegény hétköznapok és a türelmetlenség. Sokszor jártam már olyan országban, ahol az emberek mentalitása hasonló volt a kiwikéhez, de kellett ez a másfél év új-zélandi lét ahhoz, hogy rájöjjünk, biza otthon az emberek tényleg mélabúsak. A legnagyobb gond viszont odahaza a tiszteletlenség: mi már megtanultuk, hogy ha itt Zééországban a szomszéd véletlen rosszul vágja ki a fáját és a mi házunkra dől, akkor se ugrunk neki a torkának láncfűrésszel, mert abból aztán semmi jó nem következik. Normális hangnemben, kedvesen kommunikálni jó, sokkal eredményesebb és tiszteletreméltóbb, mint folyamatosan morogni és nem a megoldásra törekedni. A másik dolog pedig, hogy az emberek itt érdeklődőek. Állandóan kíváncsiak rá, hogy mi van velünk, mi történik körülöttünk és odahaza bizony néha már ciki volt, hogy egyesek lelkendeztek, hogy de jó hogy jöttünk, meséljünk már, aztán végül Új-Zélandról meg rólunk konkrétan egy szó sem esett… nincs ezzel gond, csak nem értettük a nagy lelkesedést … no ezen szintén nem akadtunk fenn, ilyenkor általában a férj fapofával rám nézett és kérdezte, mikor is megyünk haza?

A nagy apropó amiért hazautaztunk, Livi és Zoli esküvője, mesés volt. Nem is vártunk mást! A hangulat kitűnő volt, a létszám pont megfelelő, a szertartások, a helyszínek, a menyasszony, a vőlegény, az ételek, italok, kiszolgálás… mind, mind tökéletesre sikeredett. Eddig egy esküvő volt, drága Boros Szilvié, ami nekem az egyik legjobb élményem eddigi életemben, de ez (bocsi Szilvi) még azt is felülmúlta, amire álmaimban se gondoltam volna. De nézzük inkább képekben:

Hasznos dolog excel táblázatba vezetni a programot (köszi a tippet, Anikó), bár felesleges, mert a második napon úgyis borul minden. Na nálunk is ez ment, módosítások, elmaradt randevúk, de végül a többséggel sikerült összehoznunk egy-egy röpke találkozást. (pl. drága Anna kimaradt most a látogatásokból, pedig ígértem hogy megyek, na legközelebb viszont ott kezdünk, cserkészbecsszó) Volt szerencsénk kiwi (új-zélandi) ismerőst is fogadni Budapesten, hát a kirándulás jó volt együtt, de a fotók… selfieben még van hova fejlődnünk, kérem.

A Balaton még mindig szerelem, Budapest szép (pláne így turista szemmel, mert mi most így éltük meg), és bodzás szörpöt szürcsölni a 40 fokban felemelő, pláne szódásan.

Visszajönni pedig: nagyon jó volt ám! Leszállni a repülőről, friss óceáni levegő, tangapapucsos mezítlábas, rövidgatyás-pólós kiwiket látni a hajnali hűsben, ami 12 fok, télvíz idején transzfert várni és közben egyáltalán nem fagyoskodni…. Új-Zéland, mi úúúúgy szeretünk!

©2014-2020 by KiwiLife
Adatvédelem: a blogban megjelenő tartalomra (írások, fotók, stb.) a szerzői jogról szóló 2016. évi XCIII. törvény vonatkozik. Kérem, hogy az oldal tartalmából származó átírás nélküli szöveg, szövegrészlet és fotó közlése az oldalra való egyértelmű hivatkozással vagy linkkel történjen! Köszönöm.