Egy évesek lettünk. No nem a kutyánk, meg nem a szomszéd – állandóan a mi teraszunkon – heverésző macskája, no meg nem is a sajt a hűtőben, hanem életünk talán legfontosabb kapcsolata, egy szerelem, ami remélhetőleg sosem ér véget. Új-Zéland és Mi. Gondoltuk volna? Persze. Úgy érezzük, hogy meg kell adni a módját az ünneplésnek és egy szülinappal egybekötött ünnepségsorozat következik Waiheke Island, Wellington és sok más csodaszép helyen. Hogy milyen kiemelkedő események történtek egy év alatt? Elmeséljük most Nektek, gyertek!
Hol volt hol nem volt… még a Csendes-óceánon is túl élt két magyar….no ezt majd inkább pár évtized múlva írom le, egy otthonos, óceánra néző, pálmafás és szilverfernes, tv paprika és pirospaprika palántával benőtt házikó teraszáról (ahol a pincében nagyüzemi pálinkapárologtatás folyik). Szummázzuk hát össze, mi minden történt tavaly március 7. óta.
A történetünk persze nem egy éve kezdődött, hanem jóval régebben. Itt olvashattok is róla. Egy hirtelen felindulás, két vállalkozó szellemű lélek, egy házasság, egy adag jószerencse (és persze vízum) a zsebben és már úton is voltunk új hazánk felé. Az első mondatot a mai napig nem felejtjük el: “Baszki, ez tényleg nem photoshop!” Elkezdhetném most sorolni, hogy az első naplementék, az első falat gasztro csodák, az emberek, a közlekedés és az időjárás mind-mind egy csoda volt számunkra és megszépítették itteni életünk első pár hetét, hónapját … de a valóság egészen más. Ugyanis a második héttől kezdve én folyamatosan hisztiztem, hogy de én márpedig borsófőzeléket akarok enni délben (Sparos juhbeles sült virslivel, nem itteni virsliszerű izével); miért nincs itt egy normális tepertős pogácsa a pékségekben?!, miért nem adnak házi 50 feletti vegyigyümis pálinkát a bárokban, valamint mi a francért kell variálni és bal oldalon közlekedni… és még folytathatnánk. Persze a kezdeti nehézségeket a tengerparton sétálgatás, fürdés és sok kirándulás megszépítette, szegény férj már lassan tutajt építve indult volna útnak az Antarktisz felé, ha meghallja a 256488125. “Most akkor mi tényleg itt lakunk ezen a szép helyen?” kérdésem. No, leszoktam a kérdezésről, a férj meg a tutajépítésről, amúgy se olcsó errefelé a fa és kényelmetlen neki a mentőmellény… házasság sokadjára megmentve.
Mint ragacsos légypapír odahaza a nyári konyhákban, úgy vonzottuk be mi is a barátokat errefelé. Ha sorban kellene pipálnom őket, van kínai, indiai, kiwi és ennyi. No most Ana tuti felkiállt, hogy naaaaa, velem mi lesz? Persze itt van drága Ana is (még egy pár magyar barát mellett), aki ugyan egyelőre csak virtuális barát, mert nemisértem, miért pont a meseszép Déli-sziget egyik csodás városát választották lakhelyül… Mindenesetre úgy tűnik, mindenki vevő itt a magyar társaságra, szeretik a humorunkat és élvezik a társaságunkat, bár néha úgy érzem, ez csak a pörköltnek és pálinkának szól.
Az elmúlt hónapok egy dologra nagyon is megtanítottak minket: az alázatra. Egy új ország, egy új élet, ez mind-mind nehézségeket szül. Tudni kell nagyokat nyelni és nem a másik torkának ugrani, ha valami nem az általunk elképzeltek szerint alakul. Tudni kell alkalmazkodni és beilleszkedni, meg kell találni a módját a hiányzó dolgok pótlásának és azonosulni kell mindennel. Meg kell próbálni újra és újra azokat a dolgokat, amik elsőre és tizedjére sem sikerülnek és egy idő után csak tükörbe kell nézni és rá kell eszmélni, hogy igen, ez már egy kerek, teljes élet. A hétköznapok telnek, a hétvégék elrohannak, az ügyintézések könnyebbé válnak, a google.co.nz már kevésbé nyitódik meg a gépen, ha épp valami terv, intéznivaló vagy kérdés adódik és a barátok, szomszédok és kollégák szerves részeivé válnak életünknek. Minden elindul egy olyan irányba, ami otthon is volt és a honvágy mérséklődik.
Ami érdekes, hogy mióta itt vagyunk, valahogy javultak az otthoni kapcsolataink. Vannak emberek, akikkel korábban ritkán kommunikáltunk, most viszont időről időre beszélünk, ráadásul ezek a beszélgetések hosszabbak és mélyebbek. Nyilván nem helyettesíthető a személyes kapcsolattartás ezzel, de abszolút szinten tartható minden. Az is tény, hogy sokan lemorzsolódtak, ami a természet rendje, de itt egészen mások az emberek, nyitottabbak, sokkal-sokkal segítőkészebbek, ezért mondhatni jobban jártunk. Persze időről időre haza lehet látogatni pár hétre, amikor intenzíven együtt tudunk lenni az otthon maradt barátokkal, rokonokkal, sokan ide is fognak utazni, közben lehet mindenféle fórumokon csevegni.
Egy év az ugye 12 hónap, emeljünk hát ki 12 érdekességet az elmúlt egy évből:
– egy pár leégést követően rájöttünk, itt tényleg kenni kell magunkat, nincs mese… úgyhogy a legtöbbet használt kencénk a naptej lett (nemcsak nyáron, de télen is)
– rájöttünk, hogy a legjobb fish and chips-et kínaiak készítik (és paradicsomszósszal esszük, teúristen)
– lakhatóság terén is fejlődtünk, egy korábbi kétszobás apartmanból egy négyszobás házba költöztünk, mégpedig valahova ide
– rájöttünk, hogy biza lehet olyan gyorsan beszélni angolul, hogy azt a jóisten se értse meg – mert a kiwik nem elég hogy pörgősek, de a nyelvük is épp oly fürge és időnként érthetetlen, nem beszélve az itteni szlengről – de végül a többséget már megértjük, az indiai és kínai akcentus viszont még mindig migrénes fejfájásba csap át, ha megpróbáljuk értelmezni
– rászoktunk a gyömbérsörre és a bbq-ra, pitét rágcsálunk és hókuszpókusz fagyit eszünk
– rádöbbentünk, hogy nincs élet 130 cm-es átmérőjű TV nélkül
– az elmúlt egy év alatt többet láttunk Új-Zélandból, mint a kiwi lakosság fele… sokaknak fingjuk nincs, milyen szép helyen élnek (pl. az itteni legjobb barátosném még sose volt a Milford Soundnál, tejószagúatyagatya… de még északon se járt soha)
– kiderült, hogy itt melózni csupa móka és kacagás – ha nem olyan helyen dolgozol, ahol nyitvatartás vagy ügyfélfogadás van, akkor kutyát nem érdekli mikor jársz be… sőt, törvény írja elő, hogy nem lehet kötött munkaidőt aláíratni egy munkavállalóval sem (azt megmondhatják hogy napi 8 órát melózz, amiben benne van az ebédidő – fél óra, 1 óra, ahogy neked jólesik -, de hogy mikor dolgozod le azt a nyolc órát…vagy 7-et, mondjuk, senkit nem érdekel… legyen megcsinálva minden… hogy te hogy osztod be az időd, a te dolgod / azok a hirdetések pedig, ahol elvárják hogy szeresd a sört és havonta egyszer bulizz a kollégákkal, nem átverés, tényleg valós hirdetés)
– a boltokba nyitás után és zárás előtt jó fél órával nem megyünk, hagyni kell kávézásra időt a későn érkező kollégáknak és azt is tiszteletben kell tartani, hogy a 6 órai zárás azt jelenti, hogy 6-kor mennek haza onnan az alkalmazottak, így előtte hagyjunk nekik időt a munkaidő befejezésére
– a kertünkben kapirgáló lila csirkék, a pukekók természetes jelenségei életünknek
– a tömegközlekedés csapnivaló itt Aucklandben, így autóval járunk mindenhova… és bosszankodunk a dugók miatt
– megszoktuk, hogy az emberek kedvesek és segítőkészek… mert tényleg azok, nemcsak hobbiból csinálják (itt a jótékonykodás, közösségi segítségnyújtás a mindennapok része)
Mit tanultunk az elmúlt egy évből? Hát, alkalmazkodni nem könnyű. Nem elég, hogy lényegében vadidegenekkel kell kapcsolatot létesítenünk, de ez egészen más, mint odahaza egy új munkahelyen kezdeni vagy egy új környékre költözni. Nemcsak nyelvi “nehézségek” adódhatnak, hiszen nem az anyanyelvünkön beszélünk (annak ellenére, hogy nincs különösebb problémánk az angollal), de egy teljesen más kultúrális háttérrel rendelkező és merőben eltérő nemzet polgárai közé próbálunk beépülni. Mivel házasságunk az ideérkezést követően nem volt még igazán elmélyült és hosszú múltra visszatekintő, ezért az is egy igen erőt próbáló feladat volt számunkra, hogy itt, egy új országban megpróbáljuk a saját kis nászunkat felépíteni és tartóssá tenni. Mondhatjuk, hogy jó úton haladunk és a hétköznapokat már nem újdonságként éljük meg, hanem a még ugyan izgatott, de elégedett és boldog napok követik egymást, napról napra, hétről hétre, hónapról hónapra és most már kijelenthetjük, évről évre.
Hogy miért jöttünk ide? Hát kérem… miért ne élnénk a világ egyik legszebb országában? Szerintem még ezt se tisztáztuk soha, pontosabban még nem mondtuk ki tisztán és érthetően. Egyszerűen egy jobb életet szántunk magunknak. Úgy gondoltuk, mind szakmailag, mind az életsznívonalat tekintve, egy sokkal magasabb szintű életminőségre vagyunk hivatottak. Most már nyugodt szívvel kijelenthetjük, hogy nemcsak magunknak, de értelemszerűen majd születendő gyermekeinknek is egy olyan életet képzelünk el, amiben itt a Kiwiknek részük lehet. Nyugalmat, egy csodás környezetet, egy gazdaságilag erős hátteret, kimagasló munkakörülményeket, kedves szomszédokat és munkatársakat, jó színvonalú egészségügyet és egészséges életet. Új-Zéland egy fejlett ország, ami a jó ég tudja már hova fejlődik, de nincs megállás! Ez a jövőkép pedig egy olyan biztonságot ad, amit odahaza Magyarországon elképzelni sem lehet. Mert valljuk be: vannak elvárásaink. Szeretnénk nyugodt életet. Aminek feltétele pl., hogy ne kelljen sok adót fizetni, és akikre leadjuk voksunkat, a nép érdekei szerint cselekedjenek és akkor nyugodt, békés életünk lehet, tartalékolhatunk, utazhatunk…. ÉLHETÜNK. No ezek itt adottak.
De hogy 10 év múlva hol leszünk? Azt csak a jó Isten tudja megmondani. Mint ahogy pár évvel ezelőtt fogalmunk nem volt, hogy itt fogunk élni, így azt sem jelenthetjük ki végérvényesen, hogy biztosan itt leszünk. Természetesen maradni szeretnénk, ez nem kérdés. De hogy mit hoz a jövő, a sors? Sose lehet tudni… reméljük ennél rosszabbat és csúnyábbat nem kaphatunk, mint ami itt van, Új-Zélandon …. hiszen választottunk egy országot, amitől azt kaptuk, amit reméltünk. Ahol jól érezzük magunkat, ahol boldogok a hétköznapok, ahol nincsenek különösebb bosszúságok, ahol dolgozhatunk, pénzt kereshetünk, jól élhetünk, mindezt olyan emberek között, akik tényleg összetartóak és nem széthúzóak. Boldogok, mert jól élnek, boldogok, mert tudnak úgy viszonyulni a másikhoz, hogy azzal örömet, ne bánatot okozzanak, jókedvűek, mert nincs gondjuk az égvilágon semmire és büszkék, mert a világ egyik legszebb helyén élhetnek. Kell ennél több egy élethez?
