Új-Zélandnak is van sötét oldala – pláne ha éjszaka van-, de egyáltalán nem volt megerőltető leírni ezeket. A férjjel végül egyszerre vágtuk rá, hogy három idegesítő tényező van: közlekedés (birka sofőrök), drágaság (egyes műszaki cikkek, házak, stb.), és a túlzásba vitt jópofizás. Hát, ezek lennének azok a bizonyos új-zélandi rémségek. Borzadály, tudom. Ezek a kiwik amúgy fantasztikusak: legtöbbször meglepődöm, hogy egyáltalán fel tudtak kelni és sikerült egy pohár tejet kiönteniük úgy, hogy ne menjen mellé, máskor meg csodálkozom, hogy miket alkotnak és hova tart az ország. Nyilván minden nemzetnek megvannak a hülyeségei, na itt sincs ez másképp. Írtunk már a csudajó dolgokról regényeket, jöjjön hát néhány elrettentő példa, miért ne gyertek ide soha!
Amit elsőként halkan kiemelnék, hogy Új-Zéland bazi messze van. Tudom, tudom, ezt már annyiszor mondtam….de higyjétek el… sajnos még mindig nem elégszer. Egészen pontosan 17690,35 kilóméter van Auckland és Budapest között. Ez ugye megnehezíti a rendszeres és gyors hazalátogatást…. pláne hogy kiráz a hideg a repülőgépektől… és ez nem a fűtés hiánya miatt van.
Lopásból jelesek vagyunk. Közlekedés, nem létező bürokrácia, politika…. ezeken a “területeken” bizony voltunk olyan leleményesek, hogy a már régebb óta működőképes országokból a használható dolgokat átvettük. Gondolok itt pl. a közlekedésre, hiszen Új-Zélandon autózva néha Amerikában érezzük magunkat, de kis európai “hangulat” is megtalálható egy-egy aucklandi kocsikázás közben. (katt a közlekedéses blogért ide)
Nade mi a helyzet a hétköznapokat megnehezítő szituációkkal? Kezdjük is a legáltalánosabb dologgal, az idővel és a késéssel. Nem mondanám, hogy általános dolog késni, de problémázni sem szabad rajta…. mint ahogy semmin sem. Azt már megszoktuk, hogy egy sorry elegendő egy több órás késés kompenzálásához és hogy nem illik letolni az illetőt, ha nem ért oda időben… de emiatt bizony sokszor szoktunk magyarul bakkerezni. Igen, itt valahogy nincs kőbe vésve a másik idejének tiszteletben tartása… hiszen mi más dolgunk lehetne, vagy hova is sietnénk? Ráérünk arra még…. tartja a mondás errefele is.
Aztán ha a késések miatt kimorogtuk magunkat, jöhet egy kis jópofizás. No aki beszél angolul és már járt angol nyelvterületen, az tudja, hogy igen “polite” (azaz, túlontúlis udvarias) az angol nyelv, amit ezek a kiwik szeretnek túlzásba vinni… de nagyon! Attól falra mászok, ha 5 perc sorban állás alatt a pénztáros a boltban többet tud meg rólam, mint a legjobb kiwi barátnőm egy óra alatt…. mert annyira jópofa és udvarias akar lenni – jöjjek ugye máskor is ide vásárolni-, hogy nem győzök a kérdéseire válaszolni. No nincs ezzel se különösebb gond, de ugye a magyar nyelv nem ilyen és hiába vagyunk itt már lassan két éve, néha nehezemre esik egy hentes bácsinak kiteregetni a magánéletem minden szaftos részletét. (halkan jegyzem csak meg, sosem én pletyizek, ezek mindig mindent kiszednek belőlem) Az már csak hab a tortán, hogy itt is vannak olyanok, akik túlzásba esnek és a kedvesség, jópofizás már annyira mű, hogy legszívesebben faképnél hagynám az illetőt, hogy no marketing, please! (Lily barátnőmet a mai napig csesztetem ezzel, ha nagyon belemerül az udvarias társalgásba és elfelejtük egy pillantra a lényegretörő, baráti beszélgetést) A másik dolog, hogy utálom, ha valakivel úgy beszélek, hogy a tíz percből jó ha 5 perc a tényleges mondanivaló, mert a többit a really? oh it’s so nice, wow, that’s awesome…. you’re a lucky girl, hun… stb. teszik ki. (és akkor most még finoman fogalmaztam…. ) Viszont az én száraznak tűnő és jópofizást abszolút mellőző, és kis németes beütésű humoromat szeretik a helyiek…. ki érti ezt.
Új-Zélandon az ingatlan biznisz nagyon dübörög. Na majd mesélek erről is, ha lesz egy kis időm, de nézzük is, miért bosszant ez most bennünket. Jelenleg egy 4 szobás, panorámás, kimondottan előkelő környéken bérelünk házat. Mivel még igen frissek vagyunk itt, pusztán csak puhatolózunk a házvásárlást illetően. Mert bocsánat, de nincs jobb szó, kurva drágák errefelé az ingatlanok… és hónapról hónapra drágábbak lesznek. (csak tájékoztatásul: a környékünkön 2 éve lehetett még ötszázezerért is házat kapni, most már hatszázötvenezer körül mozognak az átlagárak…dollárban, nem forintban, persze) Na ez kimondottan a dark side (sötét oldal), mert egy jólmenő kiwi házatartásnak is fejtörést okoz az ingatlan vásárlás. Az idő pedig sürget minket, mert az árak csak mennek és mennek felfele…. az pedig már csak “hab a tortán”, hogy a méregdrága ingatlanok általában könnyűszerkezetes házak, amiket nem mindig sikerül úgy felépíteni, hogy az jó is legyen.
Mivel Új-Zéland mindentől nagyon messze található, ezért az import áruk nagyon drágák errefele. A műszakik cikkek egy része megvásárolható hasonló áron is, mint Magyarországon, de ha pl. az USA-t vesszük alapul (mert nálunk az az etalon), akkor nagyjából a dupláját, ha nem többet kifizetünk egy ugyanolyan pl. hűtőért, mint az amcsik. Az élelmiszerek között szintén vannak nehezen beszerezhető dolgok, vagy épp olyanok, amik itt nem teremnek meg, ezekért is borsos árat fizetünk. (ezt most épp kertészkedéssel próbáljuk kompenzálni) Egy hónapban nagyjából ötszáz és ezer dollár között költünk élelmiszerre.
Ami kimondottan negatív még, hogy nincsenek tv paprika földek, nem gyártanak igazi, magyaros kolbászt és ezt nem lehet megvásárolni frissen sütve a henteseknél, nem jöttek még rá, hogy milyen bazi finom a túró rudi és nem hízlalják fel a malacokat annyira, hogy abból lehessen egy egész napos, pálinkázós, fárasztó disznóölést tartani. Lehetne importálni Soproni sört és árulhatnának unicumot a liquor storeok is… de végülis jó ez így, mert akkor sose látogatnánk haza, az tuti.
Ami még talán említést érdemlő, az az igényesség…. hiánya. No otthon se kell messzire menni azért, hogy kifogásolható öltözetet és hajat, lábbelit lássunk, ezek a dolgok itt is megvannak. Alapvetően úrias nemzet és szeretik a divatot mert van miből felöltözni (és a belvárosi Gucci bolt előtt sokszor sorban állás van), de az átlag vidéki kiwi azért nem pont ilyen… és ők biza sokszor beszabadulnak a nagyvárosba, én meg csak értetlenül bámulom őket. A mezítláb járás nyilván egy freedom érzés – és most már tudom is miért van, na majd erről is mesélek-, de ha az a funkciója, hogy a bekoszolódó láb eltakarja a sosemlátotthabkövet talpunkat, akkor már nem is szimpatikus annyira.
A sötét oldal sok mást is magában foglal errefele. Pl. hogy a nagy nemzeti sportcsapatainknak neve általában tartalmazza a black, azaz fekete szót. Lássuk is sorban őket:
All Blacks (rögbi, férfi)Black Caps (krikett, férfi)Black Ferns (rögbi, női)Black Socks/Sox (softball, férfi)Black Sticks (gyeplabda, vegyes)Diamondblacks (baseball, férfi)Ice Blacks (jégkorong, férfi)Iron Blacks (amerikai foci, férfi)Tall Blacks (kosárlabda, férfi)Wheel Blacks (kerekesszékes rögbi, férfi)
Direkt a végére hagytam a közüzemi ügyintézéseket, a politikusokat, és az adókkal kapcsolatos dolgokat. Nos, lehet utálni bennünket, de ezeken a területeken mi személy szerint nem tudunk sötét oldalról, de nyilván eljön majd ennek is az ideje. A vállalkozói lét könnyű, érthető, átlátható és nem adókkal, kiadásokkal terhelt, a politikusok itt se különbek, de alapvetően jó fele terelgetik országunkat és a közüzemi dolgok mindig könnyedén intéződnek, hiába tiltakoznának sokan, hogy ez biztos nem így van. Tény, nem vagyunk egy nagyon problémázós bevándorló család, úgyhogy fele annyi gonddal küzdünk meg, mint egy átlagember… de minek is idegeskedni? Ráérünk arra még, és az sem érdekes, hogy épp drága Lily vár rám valahol egy aucklandi kávézóban… én meg már most biztos, hogy elkéstem. De mindegy is, egy sorry és már kezdődhet is a jópofizós traccsparti!