Naív vagyok, de jó értelemben. Hiszem, hogy a világ lehet és lesz még ennél is szebb, hogy az emberek többsége jó, tisztességes és hogy igenis lehetnek a gazdagok szerények és példaértékűek. Bármerre járunk a nagyvilágban, mindenhol találunk sikeres magyarokat, csakhogy néhány kedvencemet megemlítsem: Reigl Judit festőnő (Franciaország), Frankl Péter matematikus (Japán), Náray Tamás, divattervező, képzőművész, aki már évek óta Spanyolországban él ... ésatöbbiek. De akadnak itt a környéken is bevándorlók, például a legnagyobb favoritom, Léderer András, aki egyszerűen emberi természetével, a munkához való hozzáállásával és mentalitásával elérte, hogy a legszimpatikusabb környékbeli "sikerember" legyen. Sajnálatos módon 2004-ben itt hagyott bennünket és valószínűleg sokan nem is hallottatok még róla, de íme egy sikertörténet, amire érdemes odafigyelni és példaként tekinteni rá.
Nagyszüleim generációját mindig is kedveltem. Nemcsak mert csodás emlékeim vannak gyerekkoromból, de már akkor fiatalon felnéztem az idősebb és bölcsebb emberekre, mindig izgatottan vártam, amikor nagyszüleim atomfizikus barátja látogatóba jött, egyszerűen jó volt hallgatni a beszélgetéseiket, bár egy kukkot sem értettem belőle. Mióta külföldön élek, figyelmemmel kísérem honfitársaim tevékenységét és kíváncsian olvasom, ha egy-egy sikertörténetre bukkanok. Vajon mit is jelent egy sikertörténet? A legtöbb embernek nyilván gazdagsághoz köthető sztorik jutnak eszébe, pörögnek a dollárjelek a retinákban filmszerűen, de lehet ezt máshogy is értelmezni, nemde? Lesznek példák mindenre, de ez most egy olyan történet lesz, ami kedves a szívemnek - jöjjön hát egy szimpatikus ember, aki réges-régen elhagyta Magyarországot egy jobb élet reményében.
Andrew Lederer, azaz Léderer András 1918. augusztus 24-én, Poroszlón született. Földbirtokos családból származott, édesapjának vágóhídja és lókereskedése volt. Imádott lovagolni, 81 évesen is rendszeresen lovardába járt. A második világháborúban lovaskatonaként a Don-kanyarban harcolt, ahol csodával határos módon ő egyedül maradt életben századából. Szerencsés csillagzat alatt született, túlélte a háborút, Rákosit, a forradalmat, ezt követően meg sem állt a szomszédos Ausztráliáig. Először Ausztriában kapott menedékjogot, majd innen utaztak feleségével, Ágnessel Sydney-be.
Elmondása szerint emigrálni nem egyszerű dolog, legalábbis ő így élte meg. Teljesen különböző életstílus és mentalitás; nyelvtudás, barátok nélkül ideérkezni, borzalmas időszakként élte meg. Elkezdett angol tanfolyamra járni, szorgalmasan tanult és megpróbált beilleszkedni, majd mindössze tíz hónappal Ausztráliába érkezése után elkezdte saját vállalkozását. Otthon, a ház hátsó részében, egyedül készített kolbászt és szalámit, amit a helyi hentesboltoknak adott el. Az ausztrálok imádták a paprikás ízű szalámikat! Első vásárlói többnyire olasz bevándorlók voltak, ezért is kapta a termék a Primo nevet, aminek jelentése "minőségi". A csomagoláson a meghatározó színek a mai napig a piros, fehér és zöld, ami egyrészt az első olasz vásárlókra és névre utal, de nyilván magába foglalja származását is. Korábban a magyar szalámit magyarok, az olaszt olaszok, a dánt pedig dánok készítették. A cég folyamatosan, apránként fejlődött, az évek során felvásárolta a hentesboltokat, vágóhidakat, és húsfeldolgozó üzemeket hozott létre. A cég pár évvel ezelőtt másfél milliárd dollárért kelt el, de továbbra is kaphatóak a termékek világszerte.
Nyilatkozatai alapján egy földhöz ragadt, elegáns, konzervatív nevelésben részesült ember, aki élete során mindvégig megőrizte a számomra igaz értékeket. Talpraesettség, tisztesség és őszinteség. Lehet követni a példáját, sok sikert mindenkinek!
Habár a Hungarian Salami (magyar szalámi) nem a kedvenc termékem tőlük, de az olaszos szalámikat nagyon kedvelem! - pölö ezt itt lent:
f: google.com