Auckland egy igazi kis világváros. (1,3 millió lakos, viszont nagyobb területen fekszik, mint London) A CBD-ben számos toronyházzal, irodaépületekkel és felhőkarcolókkal. Hömpölygő tömeggel, a kukából a kínai üzletemberek meg nem ivott kávéját kicsempésző polinéz hajléktalanokkal, az általam oly gyűlölt dizájner butikokkal (de csak azért, mert nincs rá keretem). Mindenki fontosnak hiszi magát, rohangál fel és alá, miközben a világtól elszigetelve élünk és lehet hetekbe telne, mire észrevenné a nagyvilág ha elpusztítaná a szigeteket egy édes kis vulkán.

Itt nem szokás inni, cigizni és nem sportolni. Nehezen veszi be a gyomrom az itteni egészségtudatosnak látszó életet, de nincs mit tenni, meg kell szokni. Igaz, a sportos kiwik többnyire az óceánparti részeken fellelhetőek és valahogy soknak tűnnek, de azt is érdemes megemlíteni, hogy igen, sportos nemzetnek tűnik, de valójában igencsak élen járunk ami az elhízást illeti. Sokan csóri maorikat hibáztatják, mert nem bírtak hozzászokni a kontinentális étkekhez, a sok junk foodhoz meg mindenféle mesterséges ízfokozót tartalmazó gyorskajához és nem utolsó sorban a zsíros kínai büfékhez, így igencsak nagyobbacskára nőnek, mint lópacifejű honfitársaik.
A férj, mint tudjuk nem igazán iszik, nem szereti az alkohol izét (hát nooormális!?) és sosem dohányzott. Ő remekül belepasszol az itteni közegbe. Ellenben én! A jéger fan, a pálinka függő és amatőr borász. Ráadásul ne feledjük, régen igencsak nikotinfüggő. Most már csak az orrom jól kitágítva kullogok időnként a dohányosok után….és szippantok nagyokat a levegőbe, hogy jesszus….cigifüst…de jóóó….mikőzben a férj nem győz a ruhámnál fogva elrángatni onnan. Persze eszem ágában sincs rágyújtani, de egyszerűen imádtam a drága barátokkal az otthoni lakás (és Macskusz és Mártika) konyhájában ész nélkül füstölni, sok-sok bort és felest meginni, funkyt hallgatni és éjfél körül világot megváltani. Ehelyett most itt fekszem egy édi, káros szenvedélyektől mentes férj oldalán egy számomra túl steril és bio országban. De nekem nincs cigim, se pálinkám. Csak egy fél üveg új-zélandi bor figyel a hűtőnkben, és azt is a marhapörkölt fogja meginni. Frusztrál, ha kora reggel a kocsiból kell néznem a későn munkába járó embereket….ahogy reggeli rutinként futnak, kocognak, gyorsgyalogolnak, vagy valamilyen sporttevékenységet végeznek. Ezek a nagy sportfüggők a belvárosban már nem fellelhetőek, csak itt pl. mifelénk is, a kertvárosokban észlelhetőek, főleg a tengerparthoz közeli utcákban.
Gondoltam, keresek én is valami sporttevékenységet, mégse higyjék azt a negróvalaszájukban beszélő kínai háztársaink, hogy ugyan mi nem vagyunk sportosak. (mivel ők már annyira azok, hogy a cukrot, lisztet de még a cukrosabb gyümölcsöt is csak újságból ismerik és minden percüket a mozgásnak, a gyógyteáknak, meg az egészséges táplálkozásnak és jógázásnak szentelik) Ezért időnként, bár ellenkezik díva elveimmel, de sportcipőben, csini melegitőben, oriásnapszemüvegben, mint a sztárok igyekszem a helyi szupermarketbe, megtévesztve ezzel a szomszédokat….mintha edzőterembe sietnék. Persze a szatyrokat a kocsiból a férjjel hozatom be, higyjék csak azt hogy elfáradtam az edzés után….ráadasul még boltba is volt erőm menni, waaa…
De nyilván ennél komolyabban kezelem a helyzetet. Így sporttevékenységnek a “regional park”-ot választottam. (és a másfél órás gyorsgyaloglást itt a környéken a kínai csajommal, ő diktálja a tempót én meg nem győzök utána koslatni – halkan jegyezném meg, először csak lightos pletyizős sétáról volt szó, mostanság meg lóg a belem mire végzünk – nade kell a mozgás.. .már akinek) Errefelé igen sok meseszép, óriási park található. Ahol tengerpart van, ott jó eséllyel találunk mögötte egy regional park-ot. Ezek általában többfunkciósak: randi-, sétálós-lazulós-, kutyafuttatós-, barbizós-, gyereket a jatszóterre elhozós-, kagylót gyüjtős helyszín. Általában szép hosszú tengerparti szakasszal, meseszép környezettel….és nem túlzok, ha azt állítom, egy-két park esetében egy magyar kisvárosi terület méretével rendelkeznek.
Namármost nálam abban kimerül a sport, hogy autóba be, parkba ki, séta, séta, séta, fotózkodás, ücsörgés, férjnek folyamatosan ismételgetős “de szép helyen lakunk baszki” monológolós, kicsit romancicázós, nagy terveket szövős ebéd utáni program. Rengeteg kalóriát elégetek, pláne ha rám tör az öt perc és szárazföldi sellőnek képzelve magam, széttárt kezekkel rohangálok a parton, mezítláb, néha belegázolva az óceán habjaiba. De viccet félretéve, kiváló helyszín egy ilyen park egy kis piknikes, barbizós, gyerekkelsétálós programhoz.
Az eddigi legnagyobb ilyen park, ahol jártunk az a Shakespear Regional Park. Meseszép. Óriási. Konkrétan egy kis félsziget, több óriási partszakasszal és hatalmas területtel, ahol békésen legelészik a kb. 40 millió új-zélandi birka egy kisebb csoportja. (tegnap épp belegondoltam, mi lenne velünk ha megtámadná ez a rengeteg bari a kiwi lakosságot….simán elbánnának velünk és uralkodhatnának eme szépséges sziget felett – mert mi kiwik csak bő 4 millióan vagyunk)
Igen. 40 millió birka. Eszméletlen, baromi sok. Mert azt azért nem árt tudni, hogy Új-Zéland nem egy kis birkaszőrtincsnyi sziget, hanem szééép nagy….nagyobb mint az Egyesült Királyság. Gica, végül ezért lett Zééország, nem Oxford….a méret a lényeg.
A közelünkben fellelhető egy szintén hangulatos park, a Long Bay. Imádom. A part hosszú, vegtelen hosszú, a növényzet meseszép, a kilátás gyönyörű. Ebéd után ide megyünk majd egy sétára, hogy a fini steak lunch-ot ledolgozzuk a hasunkról.
A Maori Bay (Muriwai Regional Park) sem kutya, lélegzetelállító a panoráma.
Az utolsó, bár nem regional park néven fut, de szemet gyönyörködtető: az Auckkandi Botanikus Kert. A hétvégén errefelé is parkoltunk picit.
A férjnek minden csodás regional park-os kirándulás alkalmával megjegyzem, hogy milyen szép helyre hoztam őt. Ő ilyenkor csak mosolyog, felhúzza a szemöldökét és a parkoló felé tol….’irány haza te lökött nőszemély’!
Comments