Blogunk szakadatlan erővel üzemel, igaz ez kevésbé látszik a külvilág számára, de hát kiwisedünk és busyk (elfoglaltak) vagyunk, na. A blog eredetileg elbűvölő párosunk történeteivel kezdődött (a férj a háttérben, én az előtérben szorgoskodva), de úgy hozta az élet, hogy valamikor a tél derekán búcsút intettünk egymásnak és külön utakon folytatjuk. No baj nincs, mindenki boldog, éli az életét és próbálunk némi kapcsolatot is fenntartani, több kevesebb sikerrel. Eme történéseken felbuzdulva belevetettem magam a társkeresésbe – szigorúan eme bejegyzés létrejötte miatt-, hogy felmérjem a terepet és kipróbáljam magam angol nyelvű randikon és teszteljem a helyi fazonokat. Azt kell hogy mondjam, a helyzet kritikus és elkeserítő. Hogy miért is? Lesznek izgalmak, hosszú lesz, de megéri olvasni, randizzatok velem!
Drága Anikó (nem röhögsz :P) unszolására próbáltam ki a Tindert. (soha többet, felejtsétek el most azonnal!!) Az appról röviden (helyi viszonylatban): elkeseredett indiai fazonok, akiket a kiwi csajok még bottal sem piszkálnának meg, őrült, nyuszis pizsamába bújt, söröskorsóval a kezükben pózoló kiwi srácok és minél jobban elrejtőzni próbáló családos férfiak teszik ki a nagy átlagot.
De menjünk végig a listán, milyen nemzetiségű fazonokkal sikerült összehoznia a sorsnak … de hogy minek, arra még nem jöttem rá.
A statisztika azt mutatja, hogy az érdeklődők nagyjából harmada indiai. (azt elöljáróban tudni érdemes, hogy Auckland már multikultibb város, mint New York vagy épp London) Hát, nem tudom mit mondjak róluk… Isten a tanúm, én aztán nem ítélkezem, megadom az esélyt mindenkinek. Az első indiai élményem mondhatni kellemes volt. Egy szép tavaszi napon egy óceánparti kávézóba érkezve megpillantottam életem első barna bőrű randialanyát, hát köpni-nyelni nem tudtam. Ez a srác még reggel, összegyűrt arccal is szebb, mint Brad Pitt volt fénykorában, talpig sminkben, esküszöm! Magas, hófehér fogak, ragyogó mosoly és hát az a nyaktól lefele elterülő test sem kutya, na. Hát túlestünk az első megpróbáltatásokon, honnan jöttél, jaj de jó, mióta vagy itt, merre jártál, blablabla… Na ezek után jött a csoda. Modell barátom este sms-ezett, hogy hát ő nagyon örül annak, hogy taliztunk, menjek be vele másnap a városba. Are u serious?! Look at me! … and after that… look at you! Ok. Nos azt tudni kell a drága fiúról, hogy igen drága. Na nem mintha fizettem volna bármilyen szolgáltatásáért, de el van eresztve lóvéval rendesen. Gondoltam indiai ide vagy oda, meg kéne tartani, na. Egy jó tanács: sose kezdjetek gazdag üzletemberrel, sosincs ideje, arrogáns és azért cuki na. Barátság megmaradt, kapcsolatban vagyunk, de szerencsére nem lettem részese ennek az életformának egy indiai szuperman mellett. Ja mert hát ő így hívja magát! Végülis… az. Meg hát ahogy csókol… na kérem szépen az biza tényleg pillangós, ahogy Henci mondaná. (puszi Nektek innen is)
Kiwik. Szeretek itt élni, mert jópofák az emberek, de a kiwi srácok nekem “too much” kategória. Vagy lehet én nyúlok bele mindig a “tutiba”. Hadarnak, imádnak magukról és Új-Zélandon kívüli tapasztalataikról beszélni (ha egyáltalán van ilyen), de valahogy nem érzem az összhangot. Nekem picit túlvilági élménynek tűntek ezek a randik. Mivel elhatároztam, hogy megpróbálok idővel európai külsejű, fehér (na nem mintha rasszista lennék, de hát európai csaje vagyok na), és remélhetőleg pompázatos külsejű úriemberre szert tenni, ezért rendületlenül próbálkozom tovább.
Akinek van randioldalakkal kapcsolatos élménye, tudja, hogy néha biza nem szabad bedőlni annak, amit látunk és olvasunk. Ritkán, de az ötvenes korosztály megpróbálja eladni magát 38 évesnek és ártatlan szemmel néznek, amikor leleplezed őket. Mert hát ilyen élményem is van ám, kérem! Neveket direkt nem írok, de legyen Country Guy, aki egy felejthetetlen élmény marad nekem. Negatív értelemben, persze. Az már gyanús volt, hogy mindegyik képén ugyanabban a szerelésben van. Fekete ujjatlan póló, fekete zsebes nadrág és bakancs. Nyáron is. Hát, nem vagyok én olyan szigorú, jó fejnek tűnt, talit is kért, gondoltam még egy ingyen kávé lecsúszik a torkomon, egye fene. Meg hát kiwi a lelkem, és hát fehér a bőre, ugye, szóval gondoltam már +2 ponttal indít. Aztán lett belőle -154. Naszóval, tali lebeszélve, csávó sms-t küld a randi délutánján, hogy már ott is van a megbeszélt helyen … fél órával korábban!! Na itt kellett volna leülnöm a kanapéra (mert én még otthon voltam), és inkább mozizni, mint elmenni eme szörnyű délutáni programra. A kávézóba beérve már tudtam, ajajj, itt bajok lesznek. Leültem, kávé megrendelve, kértem valami flancos óriás méretet, hát ha már szenvedni fogok az elkövetkező percekben, a torkomnak legyen jó élménye. A pasas kérem egyfolytában beszélt. Folyamatosan. Szünet nélkül. Néha, jelzem néha volt rá lehetőségem, hogy megszólaljak. Majd amikor végeztünk, aszongya, de jót dumáltunk. Rávágtam, hogy szerintem nem. Meglepődve kérdezte, miért nem? Hát mondjuk nem szeretem azokat az embereket, akik nem figyelnek, nem tartanak szünetet a mondandójukban, nem hagyják szóhoz jutni a másikat és folyamatosan csak magukról beszélnek. Konkrétan az elmúlt kínkeserves egy óra alatt semmi másról nem beszéltünk, csak róla. Hát elhallgatott, de végül mosolyogva közölte, hogy ő már annyi mindent tud rólam… aham. Na ekkor megkérdeztem, hogy elárulnád mennyi idős vagy? 50? 55? Na itt elkezdett dadogni, meg viccelődni, hogy én miért gondolom, hogy ő idősebb, mint 38… majd elköszöntem és elballagtam. Na ez a pasas több billentyűzet leütést nem is érdemel.
Az egyik legviccesebb élményem egy dél-amerikai sráccal volt. Eddig meg voltam győzödve, hogy nálam helytelenebbül senki se bírja használni az angolt, de végül rájöttem, vannak mások is. Ez a drága latino srác nem tett túl nagy benyomást rám elsőre, ezért a második találkozást nagy szájhúzogatások mellett, de azért megejtettem vele. A “randi” fénypontja a következő kérdés volt: Do you want some latino experience? Hm… nagyjából 3-4 percig próbáltam rájönni, hogy mégis mi a fene az a latino experience, kérdeztem tőle párat, próbáltam óvatosan megtudakolni mire gondol, mire ő csak belepirulva félválaszokat adott… de aztán megvilágosodtam, és hoztam a formám (mert hát engem itt mindenki csak straightforward girlnek – őszinte, egyenes – hív), belekérdeztem: u wanna fu** with me?? (dugni akarsz velem?) Szegényke hebegve-habogva válaszolt: hogy hát igen… aztán hallgatnom kellett fél órán keresztül, hogy ő bizony egy szupersztár az ágyban. Alig vártam, hogy vége legyen a talinak, de tényleg. A csávó kérem szépen… ah, röviden, nagyon gáz. Kitartása és pláne önbizalma az van, mert az elmúlt két hónapban nem telt el úgy hét, hogy ne írt volna üzit, amire én sose válaszolok. Kíváncsian várom, hogy mikor hagyja abba.
Általában mindig próbálom kihangsúlyozni a bemutatkozó oldalakon, hogy én bizony egy nagyon magas lány vagyok. Egészen pontosan 182 cm. Szóval törpék, akik dobbantóval se nagyon tudnak helyes kis pofimra csókot adni, kérem lapozzanak tovább, de valahogy ezt a számomra lényeges információt a magasságomról nem sokan észrevételezik. Másfél hete könyörög egy srác, hogy talizzunk. 171 cm. Hát ha az a fétise, hogy a vállamat csókolgassa, és esetleg én még ezt élvezném is, ok. De hát a valóság ettől messze áll, mert én is szeretek felnézni az erősebbik nemre, és 185 cm alatt nemigen állok szóba senkivel. Szóval move on. (lépjünk tovább)
Tudjuk, hogy Új-Zéland angol gyarmat volt anno (egészen pontosan Új-Dél-Wales része). Szóval a kiwik is végeredményben angol származékok és hát nem kevés UK csávó megfordul itt az országban. Ó istenem, ha tudnátok… na elmesélem. Naszóval, észak-angol csávó fotó alapján rendesnek, normálisnak tűnt. Semmi félmeztelen szelfi a tükör előtt, amiből lényegében csak a koszos és fogkrémpöttyös felületet látod, nincs mellbimbó fotó, tetoválásokról és napszemüvegben, hátrahajtott menőcsávós fejjel a semmibe meredős és exbarátnőt a fotóról levágós fénykép. Good start. (jó kezdet) Pár nap csetelés, majd elhív egy italra. OK, menjünk. Mégiscsak európai fazon, hátha ezzel szerencsém lesz. (és talán tudja is merre van Magyarország, nem hiszi azt, hogy Hungary egy Ausztrália melletti kis sziget… ó jaj, volt aki ezt mondta, biza) Nos, tali megvolt, egyetlen dolog hibádzott: a csávó nem fizet. Hm. Na nem mintha nem zörögne annyi apró a zsebemben állandóan, hogy ne fussa egy italra, de erre ezidáig még nem volt példa. Mindenki mindig gentleman és ha ráadásul ők hívnak el egy italra, fizetnek. A másik nagy gond: az akcentus. Borzalmas. Érthetetlen és mintha öklendezne állandóan vagy én nem is tudom. Ami még általában bosszant, hogy ugye az angol nem anyanyelvem, jól beszélem, de fejlődik még mindig és hát azért vannak néha problémáim borzalmas akcentusokkal és választékosan beszélő emberekkel. Ami jó mert lehet tanulni tőlük, de egy randin mondjuk kicsit leegyszerűsíthetné a mondandóját valaki, ha direkt felhívom a figyelmét, hogy hát a szókincsem nem rossz, de a felét se értem ám annak, amit mondasz, kisbarátom…. és folytatja ugyanúgy tovább. Nem figyel, ugye erről már korábban beszéltünk. No, végeredményben a srác unalmas, de rendes gyerek, barátkozunk mostanság, eljárunk néha enni, inni, de ha ő lenne az utolsó férfi a földön se kéne, azt már most megmondom nektek.
No voltak még cifra randik, amikről szerintem majd később számolok be nektek, de az általánosságban elmondható: a legtöbb tali egy alkalom, lényegében jót beszélgetünk, majd a végén megkérdezik: hát őőő nem akarok véletlen szexelni? Hát egész véletlen nem. Goodbye. Szóval a randik 99%-a mind ugyanarról szól. Oké, nem mondom, hogy a szükséglet nem nagy úr, és nem vágyom egy kis lepedőgyűrögetésre, de nem hiszem hogy ezekkel az önbizalommal ugyan teli, de valójában holt unalmas, jellemtelen fazonokkal nekem bármit is kezdenem kéne. Na most jöhetnek a támadások, hogy biza válogatós vagyok, blablabla… de azt kell hogy mondjam, köszönöm szépen, szingli lennék és jól vagyok. Isten óvjon ezektől a pasasoktól… folyt.köv. … és még egyszer, ne Tinderezzetek, csókpuszi!
PS: az milyen már, amikor másik városból, ismeretlenül, elhívnak egy hétvégi kiruccanásra, “no pressure” jeligével!?