Search

Let's go to Omaha! Aloha!

Természetes ébredéssel kezdtük a szülinapos hétvégét. Én szokás szerint hajnalban keltem és ahogy az lenni szokott, úgy gondoltam az én drága férjemnek is elég pont annyi alvás, mint nekem. Ilyenkor mindenféle buzergálással felébresztem, miközben ő olyan szkifis, szikrákatlövős tekintettel mered rám. Minden ilyen reggel megvitatjuk, hogy talán nem kéne felébresztenem, mert neki valamivel több az alvásigénye mint nekem, de én hárítok, hogy akkor legyen kevésbé jópofa alvás közben és akkor nem fogom bizergálni. Ami persze nem igaz és ezt sajnos ő is tudja. :)

A napokban amúgy arra ébredtem, hogy angolul beszél álmában. Szóltam neki, magyarul, ő folytatta angolul. Megébredt picit, majd közölte, álmában nekem olvasott  fel valamit. Hűha. Kezdődik. Lassan érzékelhetővé válik, hogy torzul a személyisége a sok hisztis-nyafogós-kiabálós, néha-néha előbújó sárkányos természetemtől. Egy házasság már csak ilyen, a nők érvényesítik mindenáron az akaratukat, a férfiak meg behódolnak. Gondolom én. És szeretem feszegetni ennek a roppant türelmes férjnek a határait, ami még vicces, később már lehet nem lesz az…. :)

Nade ruha fel, kocsiba be, indulunk. Általában ez a Fairview Road végéig rendben is szokott zajlani, majd visszafordulás, valami itthon maradt. Ez most sem volt másképp, két visszafordulás után sikerült célba vennünk az Aucklandtől kb. 70 km-re északra fekvő Omaha Bayt.


Odaút

Whangeteau Harbour / Omaha Beach

Az északi autópálya egy része fizetős. Nem túl hosszú szakasz, pár km. 2,2 dollár egy útra a díja, amit lehet előre neten, a fizetős szakasz előtt pénzbedobós autómatánál vagy utólag 5 napon belül fizetni. Hozzátenném, itt az összes többi autópálya ingyenes. Megvettünk egy 4,4 dolláros “jegyet”, amit 5 hónapon belül lehet felhasználni. Odafele az autópályán, visszafelé a jóval látványosabb tengerparti úton jöttünk.

A cipővel a jó süppedős homokban tett séta általában az agyamra megy. Nem elég, hogy próbáltam vigyázni a vadiúj 15 dolcsis kényelmes kimenőcipőmre, de még egyensúlyoztam is a strandszerkóval miközben remekül imitáltam egy akut hasmenéses nő járását. Az Omaha Beach egyik nagy előnye hogy csak a helyi őslakos, bazinagyházakban élő sznobok járnak le a partra, békésen elbújva egymás elől a dűnék között. Így nem zavartattam magam és egy anya orángután hangjait utánozva futottam az óceán mesés habjai felé….egészen amíg a bokámat el nem érte a víz….és ledermedtem. Őőőő…kissé hideg volt. De még mindig nem annyira, mint tavaly augusztusban egy hidegfront után az Adria. Megszoktuk, majd úsztunk vagy mi. Közben a cápákat és egyéb harapdálós halakat lestem, nehogy megcsonkítsák az uram ferfiasságát és a Kiskiwi projektünket lezártnak tekintsük. A nagy fürdőzés után, a homokban heverészve elgondolkodtam. Ha valaki egy évvel ezelőtt megkérdezi hogy én itt fogok élni ezen a mesés szigeten….kiröhögöm, ráborítom az éppen kezemben lévő kedvenc sztárbákszos kávém és faképnél hagyom. De erre már nem lesz lehetőségem. Igaz, hogy van itt sztárbáksz, de vannak sokkal finomabb kávék is.

Sok minden itt már nem történt velünk, nézelődtünk, pihentünk, körtét rágcsáltam, majd mikor éhesek lettünk, elindultunk hazafelé. Itt már túl sok kommentelnivaló nincs, sok esetben a férj Queen számokat énekel, amire hát nem is tudom mit mondjak….. hangja mint az influenzás, asztmás, heliumos lufit szívott kacsáé. Egy szerencsém van, hogy ilyenkor felhangosítja a zenét…. szegény Freddie, ha ezt hallaná…..

és egy befejező gondolat:

“A klímaváltozásban szerintem nem az a rossz, hogy folyton leégünk, hanem hogy éhen is fogunk halni.”


Hazaút


©2014-2020 by KiwiLife
Adatvédelem: a blogban megjelenő tartalomra (írások, fotók, stb.) a szerzői jogról szóló 2016. évi XCIII. törvény vonatkozik. Kérem, hogy az oldal tartalmából származó átírás nélküli szöveg, szövegrészlet és fotó közlése az oldalra való egyértelmű hivatkozással vagy linkkel történjen! Köszönöm.