A kiwik lelkesek, de lusták. Nagyon. Dolgozni nem szeretnek, de remekül eljátszák, hogy ők mennyire elfoglaltak. Az agyvérzés kerülget, amikor a kollégák sóhajtoznak, hogy jaj de busy vagyok (elfoglalt), és látom hogy ez annyiban kimerül, hogy meg kell válaszolni két emailt, ami több lesz mint három sor. Azon már nem is csodálkozom, hogy egy munkára három embert vesznek fel, megtehetik a cégek – mert van bevétel dögivel. A munkatársakat nem szabad leterhelni, mert akkor elmennek máshova dolgozni, ahol szintén sóhajtoznak majd, hogy megint csinálni kell valamit a két kávészünet és munkahelyi jópofizós kapcsolattartás között. Nem mondom, hogy több évtizedes tapasztalatokra alapozva íródik ez a bejegyzés, de most merítsünk némi ihletet egy kis szállodai és autókölcsönzős tapasztalatból.

Az első dolog, ami feltűnt, hogy minden egyes meetingen (megbeszélésen) arról beszélünk, hogy jajj de nem jó, hogy mindenki állandóan késik és tessék már időben beérni a munkahelyre. A szokásos hétfői meetingen megint pont erről volt szó, amikor is az egyik kolléga beesett a tárgyalóba, 12.20-kor, odaböffentette hogy sorry, leült és folytattuk….. na neki elvileg délben kezdődik a munkaideje és még a szokásos halálfontos meetingünkről is elkésett. Itt valahol elvesztettem a fonalat, de hát ennyi kérem, beszélünk a késésről, de szarik rá mindenki.

Mindkét munkahelyemen feleslegesnek érzem magam. No ezt ne úgy értsétek, hogy ceruzát hegyezek és semmi érdemi munkát nem végzek (bár a nap nagy részében végülis ezt csinálom), de mindkét cégnél több ember jut egy munkakörre, feladatra, mint amennyi szerintem kéne. Én biztos kivágnám a fél bandát mindkét helyen, aztán a maradék csapat összekaphatná magát és dolgozhatna lelkesen, hatékonyabban, mint ahogy azt kellene tenniük. Szóval a napi 8 órából sokat mondok, ha 4et végigdolgozok, a többi időben meg halálra unom magam, körözök az irodában és kávét szürcsölök orrba szájba…. de a managerem minden nap elmondja, de jó hogy én vagyok nekik. Yay! Végülis nekem aztán mindegy, elvagyok, megcsinálom a dolgom, hazamegyek, kéthetente kis is fizetnek…. kell ennél több? Az egyetlen dolog ami felidegesít a munkában, az az oda- és hazajutás, a dugóban ülés…. más stresszes élményem itt Új-Zélandon még nem volt szerencsére.

A legjobb szó a kiwikre: gyakorlatiatlanság. Valahogy nem érzem, hogy a logika beférkőzne a mindennapokba, pláne a munkahelyeken… sokszor nem is értem, mitől működik ez az ország. Oké, nyilván erős állítás ez, de amikor körülnézek az irodában, ahol mindenki a telefonját nyomkodja, netezik, a körmét reszelgeti és állásportálokat böngészik, mert hát itt túl busyk vagyunk, váltani kell…. akkor csak jókat nevetek.

Azt már megszoktam, hogy a kiwik hát hogy is mondjam finoman…. nem valami igényes nép. Fürdeni még csak csak fürdenek (azt mondjuk nem mondanám, hogy minden nap), de látni kéne egyes kollégák asztalát…. hát hogy a tavalyi karácsonyi partiról ott felejtett tányér süti még mindig ott leledzik így szeptemberben… már nem is foglalkoztat, pláne hogy a felismerhetetlenségig aszalódott az a néhány utolsó falat.
No, vannak érdekes szokások, amik nálam kivágják a biztosítékot. Az egyik ilyen a taknyot visszaszívó szokás. Mert kérem szépen itt a zsebkendő nem orrfújásra, hanem kávéfolt eltávolításra használatos. Úgyhogy nemes egyszerűséggel a kiwik, ha jön a takony, visszaszippantják, erőteljesen, had szóljon…. fúúúúj. Lehet be kéne dobnom a legközelebbi megbeszélésen, hogy mesélnék egy picit a papírzsebkendő használati szokásairól….

Egy valami működik rendesen, az az ebédidő. Azt úgy ahogy betartjuk, nem is késünk sokat, ha vége, és ami a legfontosabb: ha 4-kor végzünk, az azt jelenti, hogy gép kikapcsolva, cuccaink összeszedve és 3.59-kor már pattanunk is fel az asztaltól hogy sziiijaaa tomo…. (csőcsácsumicsá holnap).
Mindkét állást relatíve könnyű volt megszereznem: el kell adni magunkat. Pont. Nyilván ez mindenhol igaz, de itt hatványozottan. Azokra a helyekre jutottam be, ahol mindenféle felkészülés nélkül hoztam a formámat, ahogy szoktam: közvetlen, jó fej, vicces, humoros voltam… megzabáltak. Ennyi.
No elég a panaszkodásból, mert lényegében jó itt dolgozni. Az emberek kedvesek, támogatják egymást, bármennyi kérdésünk lehet, mindig szívesen válaszolnak. Megszakadni nem kell a nagy munkában, a fizetések jók, túlórázni sose szoktam, mert minek, és az egyéb juttatások is rendben vannak. Akinek meg hiányszakmája van, annak arany élete lehet itt!
Comments