top of page
Search

Home sweet home

Writer's picture: EraBeraEraBera

Eddigi legeseménydúsabb perceinket a háznézés eredményezte. A legnagyobb problémám, hogy főként olyan könnyűszerkezetes, erős túlzással állítható hogy fából készülő házakban élnek, amilyet én még balatoni nyaralónak se biztos hogy megvennék….nemhogy családi fészeknek nevezzek ki. Drága tokaji Keresztmama tyúkóljának falai is vastagabbak voltak ennél. De hát ahány ház, annyi szokás, nekik ez jó és nyilván megértem, hogy egy téglaházban több kárt tud okozni egy kis földmozgás, ami itt meglehetősen gyakori. Az egész országnak olyan amerikai-európai-kiwi hangulata van. Auckland ugye több kis édes városkából áll, a központot (alias belvárost, dowtonwn-t, CBD-t) leszámítva kertespapírházas városkák övezik mindenfele a teret, ami tényleg szép és meg kell hagyni csak ámulok és bámulok amerre csak járunk. A sufnituning itt is népszerű, vannak érdekes tetőjavítási megoldások, amire néha úgy rácsodálkoztunk, hogy percekig földbe gyökerezett a lábunk. A kerítés témát már említettem, az átlag raklapból építi, a másik fele meg deszkából, de festeni nem hajlandóak, és itt az általuk dizájnosan egymás mellé helyezett léckerítések annyira egyenesek és vannak szinkronban egymással, mint azoknak a jópofa múmiáknak a fogai az Egyiptomi Múzeum első emeletén. De hát nincs is ezzel baj, nyilván ők is nevetnének egy jót, ha meglátnák nálunk a vidéki rozsdásodó drótkerítéseket, beton alappal, amelyek már évek óta a szomszéd meggyfájának támaszkodnak kínjukban. 


Az egész város okosan van kitalálva. Vannak városrészközpontok, ahol megtalálható minden. Közért, takeaway éttermek (beugrassz, ráböksz a macskahúsos kínai menüre, dobozba be és már viheted is), kávézók, “normál” éttermek, dairy kisbolt – amit én előszeretettel hívok naplónak (diary) és minden egyéb hasznos szolgáltató, mely egy háztartásban fellelő hiánytermék esetén gyorsan orvosolja problémánkat. Nem kell a-ból b-be sokat autózni, csak jó esetben beugrunk a központba, leparkolunk és már vásárolhatunk is. Persze vannak olyan “kerületek”, ahol azért akkora választék nincs pl. élelmiszerből és nyilván célszerű kicsit tovább autózni egy nagyobb bevásárlóközpontig, ahogy nálunk is, de alapvetően nincsenek szétszórva a kis és nagy üzletek mindenfele, mint nálunk. Ezek a kis városközpontok emlékeztetnek némi amerikára, gondolok itt főként a nagy usára.


Az ingatlanügynökök érdekesek. Anyukám, jöhetsz ide dolgozni! Itt nem úgy működik, hogy végigvezetnek a házon, apartmanon és próbálják elsumákolni a hibákat azzal, hogy egyik helyiségből a másikba gyorsan tovább terelnek, hanem egyszerűen hagyják, hogy körbejárj mindent és ha bármit szeretnél tudni, ott állnak az ajtóban és faggathatod őket. Persze van aki kimondottan profi idegenvezetést nyújtott egy töküres házban és úgy mutogatott körbe, mintha épp a londoni Tower féltve őrzött királyi ékszereket bemutató termében tettünk volna egy látogatást. Még el is hittem egy pillanatig, hogy az a semmi amit látok és amit az ingatlanos szerint oda lehetne rakni, milyen szép is valójában. Egyszóval sokfélék, alapvetően kedvesek és segítőkészek de szerencsére nem próbálnak meg mindenáron meggyőzni arról, ha valami tetszik hogy mégsem. Vagy mégis.

Korrektek. Szóval nézelődtünk sok házban, az igények alakultak, a férj tépte (volna) a haját, ha nem vágtam volna le nemrég, mert minél több házat néztünk meg, én annál hosszabb listával álltam elő….ami az igényeket illeti… és itt még nem beszéltünk akkor a nem igényelt dolgokról.

Viszont itt a messzi-messzi világvégén nem feltétlen igaz, hogy csalnak a fényképek. Találkoztunk pár olyan internetes oldallal, ahol a fotoshop iszonyat durva volt. De a többségnél elmondható, hogy nagyjából azt láttuk, amire számítottunk. Nagy csalódások sehol sem értek bennünket.


Végül nemrég sikerült rátalálnunk egy helyes kis lakásra, aminek az ára megfelelő, teljesen felújított, szép a konyhája és kiváló környezetben található. Ez egy bazi nagy családi ház alsó részében van kialakítva, fent kínai házaspár lakik egy 2,5 éves kisfiúval, édesek. A pasinak olyan érdekes a fejformája…..még nem tudtam eldönteni melyik oldalról vághatta fejbe egy súlyosabb öntöttvas serpenyővel az asszony (előlről vagy hátulról?), de meg kell hagyni egész jól el lehet vele beszélgetni. A feleség igazán kedves, lóg rajta a gyerek állandóan, hát ők tudják, meg azt is miért nem tanítják angolul, de ebbe én nem szólnék bele. Szóval élünk mi igy békésen egy szép nagy házban, ők fent, mi lent, teljesen elszeparálva, lényegében mintha egy társas ikerházról beszélnénk. Ráadásul ők a ház bal oldalában fent, mi meg a jobb oldalán lent vagyunk elhelyezve, így nagyon nem is zavarjuk egymást. A kiejtésük érdekes, néha közelebb hajolok hozzájuk, mert kísért az érzés hogy kipiszkáljam a negrót a szájukból, biztos azért beszélnek olyan furcsán…. de mindig rá kell jönnöm, hogy itt nincs negró, ők meg úgy ejtik a szavakat, ahogy Shakespeare elájulna tőle…. mi meg vagy megszokjuk vagy megszökünk. Persze a cél egy bazi nagy dzsungelkertes ház, aminek bérlését majd karácsony előtt tervezzük. A lényeg hogy most már tudok gulyást főzni, meg tojásos nokedlit rágcsálni a nagy munkakeresés közben. És az a fránya borsófőzelék amit azóta emlegetek mióta megjöttünk…. nyami.


Persze azért nem ilyen egyszerű ingatlan bérelni. Volt pár lakás, amire pályáztunk, mert itt azt is kell. Egy jelentkezési nyomtatványt kell kitölteni, referenciákat kell megadni, bemutatni, aztán majd a kedves tulaj eldönti hogy akar-e minket vagy sem. Hát előfordult sokszor, hogy minket nem akartak. Az okát nem firtatnám, de megjegyeztem az arcukat. Talán 2-3 olyan ház volt, amit nagyon szerettünk volna és sajnos nem jött össze… pedig kimondottan, szerények, tiszták, jópofák, szépek és helyesek vagyunk. A drága uram egészen a háznézegetésig oly büszke volt rá, hogy milyen hírhedt cégnél sikerült elhelyezkednie…. hát eddig senkinek sem volt ismerős.

Ettől függetlenül persze még mindig ő az okos a családban és a nagy világhírnévre szert tett vállalata továbbra is igen jónevű, bár ezek szerint nem ingatlanos körökben. Pedig reménykedtünk, hogy ez majd ad nekünk némi protekciót, de hát kérem szépen itt ez nem így megy.

A háznézegetés arra remek alkalom volt, hogy töviről hegyire bejárjuk Auckland meseszép kerületeit, vagy bekeveredjünk egy-két olyan helyre, ahol tátott szájjal bámultam a járókelőket, miközben épp keresztett vetettem a mellkasomon és imádkoztam azért, hogy ne bántsanak, ne lőjenek le…. végeredményben pár száz kilómétert elautókáztunk, de megérte. De meglehetősen békés ország ez, a rendőröknél még fegyver sincs, az autósok nagyon kulturáltan vezetnek, szép lassan, birkasorban haladva egymás mögött.

A lakásfelszerelés beszerzés sem egy leányálom, a párnájuk csapnivaló, a matracok furcsák, az ágykeretek többnyire nem a mi magasságunkra vannak kitalálva és valahogy mindig azok kerülnek egy vagyonba amik épp megtetszenek nekem. Sikerült egy nagyon klassz, professzionális, digitális kijelzővel ellátott, szupermodern bazinagy inox hűtőszekrényre szert tennünk potom dollárokért…. bár a digitális részt gyanítom hogy egy hét alatt tönkrevágom, amennyire fogékony vagyok mostanság a műszaki berendezésekre. Ágyunk, kanapénk van, alakulunk szép sorban, nézelődünk, pofozgatjuk a kis lakásunkat. Lesznek fotók, most csak két fotót csináltam a környékről, amint rendesen elpakoltam és berendezkedtünk, jön a többi:

Így élünk mi édes hármasban itt a meseszép kilátással bíró Fairview Heights környékén, a férj, én, Misi a kocsi, a negróvalaszájukban beszélő kínaiak és sok más egyéb népség. Sosem tudtam elképzelni, milyen lehet kisebbségként élni. Bár ha azt veszem, hogy a kiwilakók 80%-a európai, akkor többség. De ha használjuk a szűrőt, akkor a magyar biza kisebbségnek számít a maga 1-2 ezres táborával. (pontos adatot még nem tudok, nem volt időm megszámolni mindet)

Misiről is egy kép, végülis családtag:



Comments


@2023 KiwiLife Minden jog fenntartva! Szerzői jog által védett saját tartalom!
bottom of page