Igen. Általában én vagyok az, aki eszik, a férj pedig akit etetnek. Hiába a rohanó világ, az emancipuncizmus, azért valljuk be, jól esik ha egy pasi hazaér a munkából és mint egy vadállat, ösztönösen ráront az általunk órákig készített és megannyi fórumot igénybe vevő, kommentek hadát igénylő paradicsomlevesünknek és jóízűen belapátolja. (kínai betűtésztát még szereznem kell, vagy lehet ha drága anyukám meglátogat bennünket, megkapja házi feladatként az elkészítését)
De nem akarom alulértékelni a képességeimet, hiszen sokan tudják prímán főzök, ezért is gondoltuk a drága férjjel – aki már alig várja hogy valami külföldi kiküldetésbe menjek, mert megbánta hogy erre a mesés szigetre hozott-, hogy meglátogatjuk a halpiacot.
2014. május 02. (péntek). Az óránk 05:20-kor csörgött. Én szokás szerint hisztiztem, a férj imádkozott, hogy minél előbb hagyjam abba…..volt pár szócsata, végül sikerült nekem előbb kimásznom az ágyból és zombiként bekúsznom a zuhany alá, ami a mi házasságunk történetében még nem fordult elő. Nehezen, de összekaptuk magunkat. Persze nem volt egyszerű az indulás, ismét bebizonyítottam az uramnak, hogy rászolgáltam már egy botrányos és címlapokra érdemes válásra, hiszen épphogy kiléptünk indulásra készen a lakásból, egy másodperc alatt megfordultam és visszarohantam a konyhába. Hogy kávét főzzek a kanadai termoszomba és vigyem magammal, ahogy azt metropolita nagyságos asszonyként errefelé szokás. A férj nem szólt semmit…. és ez általában a legrosszabbat jelenti. Nade a botrányos reggelt követően még épp időben érkeztünk meg Murrays Bay-re. Mert eredetileg CSAK ide készültünk, a halpiac és többiek pusztán egy hirtelen felindulás volt.
A napfelkelte gyönyörű volt. Meseszép. Nagyon sokat gondolkodtam már azon, vajon hogy tudnám itt a blogban leírva átadni mindazt, amit mi látunk, átélünk. Mert a fényképek bár mutatnak némi szépséget az itteni természetből, de korántsem azt adják vissza, amiben mi nap mint nap gyönyörködhetünk. De felhagytam a próbálkozással, meg azzal is hogy mindenkit meggyőzzek, ide kell jönni…. mindenki eldönti maga, mit tart fontosnak. Utolsó szó jogán: Új-Zélandot látni kell!
A kiwik amúgy jópofák. A Murrays Bay-nél mindenki gyorsgyalogol reggelente. Mintha ingyen osztogatnák a pontyokat a halászok, akkora volt a forgalom a parton. Már-már rosszul éreztem magam, hogy félig álomba merülve, az agyoncukrozott kávémat néha magamra öntve-szürcsölve bámultam a tenger felé és próbáltam ujjongani, de széééép. De egy hang se jött ki a torkomon, olyan kómás voltam. Jobban tettem volna, ha inkább én is futok, bár gyanítom a fáradtságtól elmerültem volna az óceáni habokban.
Ezek itt kérem szépen karcsúak, okosak, kevésbé szépek, de roppant sportosak. Futnak, úsznak, másznak, jönnek-mennek, ezzel ütik agyon az időt. Itt nincsenek hangulatos presszók, kiskocsmák, ahol régi iskolai étkezők ütött-kopott asztalai mellett egy-egy hamis kisfröccsöt kortyolgatva egy egész délelőtt el lehet mesélni a másik kissé dülöngélő és egy hangyányit pityókás, csukladozó sporttársunknak, hogy ha még egyszer fiatalok lennénk, hogy mentenénk meg a világot. Nem, itt ez nem szokás, annál inkább fontos, hogy egészségesen nézzünk ki. Az nem számít, ha odapörkölődik közben a bőrünk a napon, megoldja az állami egészségügy, mert a magán biztosítás ezt ugyan nem fedezi.
A romantikus, ásítozós, “fasznak keltünk fel ilyen korán” monológokat követve elindultunk Devonport felé, ahonnan reggelente 15 percenként mindössze 5,5 dollárért átjuthatunk a CBD-be. (gyengébbek kedvéért belváros, központ, azaz Central Business District)
A kompról leszállva nagyjából 10 kellemes perc alatt elértük a halpiacot, ami errefelé már megszokott, úrias módján, reggel 9-kor nyit. A férj totál rá volt kattanva a snapper halra, mindenféle hiteles és kevésbé legális forrásból származtatva állította, hogy meg kell kóstolni, mert errefelé ez a hal a legnépszerűbb és legfinomabb. És nem a legolcsóbb, nézmán. Úgyhogy vettünk, mindjárt kettőt, kifiléztetve.
Azt érdemes tudni, hogy errefelé a hal és egyéb járulékos tengeri lények nem a legolcsóbbak. Mivel exportálják a halak nagy részét, ezért a helyi piacokon, áruházakban eladott mennyiségért borsos árat kérnek a halászok, így hiába vesz minket körbe tengernyi víz, mi halra éhezünk.
Szavak helyett most beszéljenek a képek:
A halpiaci szerzeményből pedig egy finom késői ebéd készült, egy nyitás előtt kiguglizott recept alapján, amit én szokásomhoz híven módosítottam, ahol csak tudtam.
A recept pedig: pan fried fish with lemon & herb butter sauce
Megettük. Mindet. A nagy halazás okán felbuzdulva így szombat este ismételtünk. Jóféle hazai fish and chips volt a menü, én hoki halat, a férj pedig ragaszkodva a hagyományokhoz, snappert evett.
Most már csak egy hajó és egy pecabot hiányzik! Barni apjuk Tomikám, megyünk mi még együtt horgászni, jóféle házipálinkával a horgászdobozunkban! :)
Comments