Bevallom őszintén, sokat nyomkodom a telefonomat. Sokkal többet, mint “kéne”, pedig utálok minden online dolgot, a social mediát, a dating szájtokat, a telefonnyomkodást, miközben valaki mással beszélünk – a totális személyes kapcsolódás hiányát-, és azokat is, akik csak online hajlandóak értekezni velem. Gondoltam teszek egy próbát, és kizárom 48 órára az életemből a mobiltelefon és internet adta lehetőségeket, és letesztelem, hogy bírom nélkülük. A kezdet nehéz volt, mert az első pár órában úgy éreztem, belehalok (Majka, Majka lol), de végül rájöttem, elvagyok nélküle…. de lássuk, hogy sikerült az a bizonyos hétvége és mégis mit lehet itt Új-Zélandon internet mentesen kezdeni az életünkkel.
Bevallom őszintén, mikor eldöntöttem, hogy belevágok és elindult a visszszámlálás, rájöttem, újra kell kezdenem. Ahogy azt illik, kikapcsoltam a telefonom, feltettem a polcra, a hosszabbítóból kihúztam a töltőmet, minek az oda, majd boldogan nekiálltam pakolászni a kecóban. Jól is jött ez, gondoltam, végre rendszerezhetek, alaposan rendet rakhatok, kiszanálhatok dolgokat….. de épphogy belekezdtem, rádöbbentem, hogy lenne néhány dolog, ami kéne a telefonomról. De vajon ez most így ér vagy nem? Pauzálni vagy újrakezdeni az egészet, ahelyett hogy bevállalni az “így jártam” kategóriát és átvészelni a hétvégét. Eluralkodott rajtam a pánik, hogy azért jó lenne legalább egy telefonszámot kiírni a telefonomból, mert fejből senkiét se tudom. Végül visszakapcsoltam a telót és két számot írtam ki belőle: Szisziét és anyukámét. Ezek elegek lesznek 48 órára, ha bármi van, haza is tudok szólni, meg itt is elérek valakit.
Gondoltam, vészhelyzet esetén magammal viszem a kikapcsolt telefont mindenhova és ha tényleg minden kötél szakad, és szükségem van bármire, vagy bárkire, akkor bekapcsolom és problem solved. De végül úgy döntöttem, ez nem lenne helyes.
Azt halkan jegyzem meg, hogy senkinek se szóltam erről, csak posztoltam egyet a facebookon a telefon kikapcs előtt.
Az első megpróbáltatás akkor jött, amikor rájöttem, ha nincs telefon, nincs mapsz. Upsz. Aztán újragondoltam, mert ok, tegyük fel, sok a szabadidő, elmegyek kirándulni, de végülis vidéken amúgy sincs internet, úgyhogy mapsz kuka, ráadásul szigeten vagyunk, szóval nagyon nem bírok eltévedni, meg valami harmadik világbeli országban kikötni, valamint bejártam már alaposan a környéket, baj nem lehet. Eszembe jutott amúgy nagypapám Trabantja, aminek az ajtajában mindig ott figyelt a nagy Magyarország térkép. (a normál, nem az árpádsávos) Milyen jó is lenne most egy! De, megoldjuk nélküle, úgyhogy a szokásos szombati rutin program következett: Matakana, Omaha és haza.
A másik óriási probléma az volt, hogy abszolút internet-, és laptop mentesre terveztem a hétvégét. Mivel voltam kirándulni, ezért annyit engedélyeztem, hogy a fotókat feltöltsem a gépemre és szerkesztgessem, ehhez nem kellett internet szerencsére. Szóval picit csaltam, de mégse.
Az egész cselendzs péntek este kezdődött, és vasárnap fejeződött be. Pénteken szenvedtem, szombat elment, vasárnap meg már nem is hiányzott az internet, se a telefon, elvoltam nélküle.
Konklúzió:
sokkal több időd jut mindenre, könnyebben elalszol, lemész a beachre, és minden apró homokszemet átszitálsz az ujjaid között, bámulod a felhőket, nézed az embereket és szóba is állsz velük, nem kell anyáznod, ha lemerül a telefonod, nem fogy a datád, se az sms, se a percek, a főnököd még véletlen se ér el, nem kell állatmentős posztokat nézned a facebookon, minden rólad szól, csak te vagy, senki más, mivel kutya nem fogja rád nyitni az ajtót vagy kopogtatni a házad ajtaján, hogy helló, hogy vagynem kell hallgatnod az ismerőseidtől jövő értesítések pittyegését, hogy miért nem reagáltál az üzenetekre, amiket 2 perce küldtek el neked, valszeg tele leszel hangposta üzenetekkel, de ne hallgasd meg őket.
Azt nem mondom, hogy rendszeressé teszem ezeket a hétvégéket, de mindenesetre elgondolkodtató volt, mennyire függővé váltunk, mi, ettől, emberek.